Glamúr

Amikor a kocsmában szóltak, hogy jó lenne kezdenem magammal valamit, mert már nem győzik összesöpörni a levedlett szőrszálaimat, akkor komolyan elgondolkoztam az életemen. Korábban a lakótársam is említette, hogy zavarják a mosogatóban talált lábszőreim, de úgy voltam vele, hogy maximum elköltözik, viszont törzskocsmát nehezebb találni, mint lakótársat, úgyhogy sürgős lépésre szántam el magam.

Felhívtam anyukámat, hogy adjon valami tanácsot, de ő nem tudott a telefonhoz jönni, mondta a titkárnője, mert épp kuncsafttal volt. Anyukám egy könyvelőirodában dolgozott egyébként, ahol kapuzárási pánikos családapákat tanít adót csalni. Megterhelő munka volt, de szerette csinálni, mert látta, hogy az ügyfelei milyen boldogok a szolgáltatásától. A város középvezetői egymásnak adták irodájának kilincsét, odaadó munkájával az ország legkeresettebb  könyvelőirodájává tette a céget. Persze néha volt egy kis súrlódása a törvénnyel, az állami szervezetek könyvelését ugyanis soha nem vállalta el, mert, mint mondta, “nem kurvának álltam”. Ők viszont ezért megharagudtak rá, de elég volt egy-egy vissza nem térítendő szívességgel síkosítani az ügymenetet itt-ott, hogy soha ne jussanak el az ügyei a bírósági szakaszba. Elfoglalt asszony volt, na, így nem csoda, hogy kevés ideje maradt rám, de azért a titkárnőjével megüzente, hogy egyek sok gyümölcsöt, mosakodjak rendszeresen, és takarodjak el a drogériába venni egy adag gyantát.

Én egy szófogadó lány vagyok, meg anyám egyébként is kétszer annyi ideje nő, mint én, szóval hiszek neki az ilyesmiben, és már hívtam is a díleremet. Ő leüvöltötte a fejemet, hogy ne telefonba beszéljek neki a gyantáról, hát nem tudom-e, hogy lehallgatja a NÉBIH, amiért a múltkor szépségvitamint adott el valamelyik ott dolgozónak heroin helyett. Amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, milyen fontos problémáról van szó, egy kicsit megenyhült, és elmondta, hogy azt a fajta gyantát, ami nekem kell, a Rossmannban is meg tudom venni. Hát, nem is tudom, szabadkoztam, nem szoktam én Rossmannba járni, de aztán a dílerem megnyugtatott, hogy mindenki szokott, csak nem vallják be. Egyébként is, a múltkori adag füvet véletlenül épp egy Glamour magazinba csomagolta nekem, használjam nyugodtan a kuponokat belőle. Majd meglátom, hogy nem lesz semmi baj.

Így hát elindultam a Rossmannba, a Glamour-t a pulcsim alatt rejtegetve, kapucnimat felhúzva, napszemüvegben, nehogy valaki felismerjen. Mit fognak rólam gondolni a barátaim, ha kiderül, hogy ilyen helyekre járok? Szorongásom csak még jobban fokozódott, amikor rájöttem, hogy éppen a Glamour-napok kellős közepébe csöppentem, és a Rossmann tele volt sötét alakokkal. A fogkrémes állvány mögött két kamasz egy Essence szemhéjpúdert kapart ki a dobozából, majd az egyik egy plasztik hűségkártyával akkurátus csíkokba rendezte az anyagot, amit összecsavart szórólapokon keresztül szívtak fel szőrtelenített orrlyukaikba. Kicsit hátrább egy egész óvodás csoport rágózott a mosókapszulákon, míg az óvónők szájából hanyagul lógott egy-egy füstölgő szempillaspirál. A bolt közepe felé kisebb tömeg gyűlt össze, akik két műfogsorrögzítővel összeragasztott öregasszony birkózását nézték, miközben kedélyesen iszogatták a micellás arctisztítót.

De az igazán kemény arcok a bolt végébe szorultak. Ők már végképp nem adtak a látszatra, Bourjois-s cc-krémmel töltött ampullák és fecskendők között fetrengtek, önkívületi állapotban. Lehelletük bűzlött a Chaneltől, az ajkaik kiszáradtak az ínyükbe dörzsölt Estée Lauder pirosítótól. Ahogy átléptem közöttük, egy különösen rossz állapotban lévő könyvelő felkönyökölt, és kiokádott egy Lush-os fürdőbombát, ami végigpattogott az üzleten, undorító ilang-ilangszagú nyálkanyomot hagyva maga után. Itt, a lecsússzott krémmániások között találtam meg végül a gyantát, ami a félhomályban is megbízható kék derengéssel jelezte, hogy radioaktív anyagok vannak benne, amik megoldják majd a problémámat. Elindultam a zsákmánnyal a pénztár felé, és bár útközben majdnem elkapott egy hidratáló arcmaszkokat viselő bűnbanda, végül a kuponok segítségével kiszabadultam, és megfogadtam, hogy csak végszükség esetén jövök még egyszer ilyen lezüllött környékre.

Hazaérve gyorsan elszívtam egy jointot az ijedtségre, majd bezárkóztam a fürdőbe, hogy kipróbáljam a gyantát. Nem volt gyakorlatom benne, ezért elég egyenetlenül vittem fel a ragacsot, és csak a harmadik papírcsíkot sikerült rendesen rátapasztani. Villanyt sem mertem kapcsolni, nehogy a lakótársam rájöjjön, mit művelek; a sötét fürdőben csak a bal lábam kékes derengése szolgáltatott némi fényt. Amikor egy hirtelen mozdulattal, ahogy a dobozon írták, megrántottam a papírcsíkot, egy nagy sávban felszakadt a bőröm, és a kispriccelő vér vörösre színezte a fürdőszobát. Természetesen fájt, de a fájdalom mögött volt valami furcsa vibrálás, ami nem hagyott békén. Letéptem egy második csíkot is, majd egy harmadikat, egyre közelebb és közelebb kerülve a katarzishoz. Tudtam, hogy elég csak egy kicsit mocskosnak lennem, hogy soha többet ne kelljen a lábszőröm miatt aggódnom.

De nem sejtettem, hogy a gyantázás mennyire addiktív folyamat. Ahogy a vérveszteségtől bódultan feküdtem a fürdő padlóján, éreztem a kékes derengést, és a gyanta szagát. Egy kicsi még nem árthat, gondoltam, és a hónaljamra is kentem az anyagból, és letéptem onnan is a bőrt. A fájdalom mindent elfeledtetett velem, de nem tartott elég sokáig; ahogy elhalványult, rögtön bekentem a szeméremdombomat, és letéptem azt is. Az egész zegzugos bőrfelület egyszerre szakadt le, és soha olyan boldog és gondtalan nem voltam, mint akkor. Önkívületben téptem le a bőrömet, minden utolsó cafatot, a vértől és szövetnedvtől lucskos húsomba pedig a M.A.C. őszi kollekciójába tartozó “Velvet Matte Heroin” árnyalatú rúzst és Maybelline korrektort masszíroztam, aztán elveszettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem a csurom vér fürdőben, a tükör elé vonszoltam magam. Nem hittem el, amit láttam, hát persze, gondoltam, biztos belélegeztem a gyanta gőzét, és még mindig hallucinálok tőle, mert ez nem lehet. De a tükörképem nem hazudott, továbbra is kitartóan bámult rám üres könyvelőszemével, rágta fonnyadt könyvelőajkait, nyújtogatta tömzsi könyvelőnyakát. Kiderült, hogy a rendezett, alkoholista külső alatt a lelkem mélyén végig könyvelő voltam. De így nem mehettem ki az utcára. Felhívtam anyukámat, ő mégiscsak sokkal régebb óta könyvelő, mint én.

A tanácsa egészen kézenfekvő volt.

Így most én is a könyvelőirodában dolgozom, ahol ő, kapuzárási pánikos családapákat, középvezetőket, néha egy-egy politikust tanítok az adócsalás művészetére. Nem egyszerű munka, de hamar meg lehet szokni, és piszok jól hoz a konyhára. A részlegvezetőnk sem rossz ember, csak néha ver meg minket, de akkor se rosszból, és egész kevés pénzünket veszi el. Bőven marad annyi, hogy beiratkozzak a Corvinus egyetemre nemzetközi könyvvizsgáló szakra, és ha majd elvégeztem, elmegyek a KPMG-hez vagy a Deloitte-hoz, igazi nagykutyákkal, például olajsejkekkel, fegyverkereskedőkkel, és fintech startupperekkel kokettálni. Abban van az üzlet, a nemzetközi közgazdaságban! Szép életem lesz.

Když mi v hospodě řekli, že bych se sebou měla něco dělat, protože už nikoho nebaví zametat ty moje chlupy všude kolem, musela jsem se nad svým životem vážně zamyslet. Už před časem to vlastně zmiňovala i moje spolubydlící, že ty moje chlupy v umyvadle nejsou nic moc, ale to jsem přešla s tím, že se v nejhorším odstěhuje, jenže nová štamgast hospod se hledá hůř než nová spolubydlící, takže jsem se rozhodla pro okamžité řešení situace.

Zavolala jsem matce, aby mi poradila, ale ona nemohla přijít k telefonu, její sekretářka mi řekla, že zrovna něco řeší s klientem. Matka pracuje jako účetní a pomáhá vystresovaným otcům od rodin s daňovými čachry. Je to náročná práce, ale ona ji vykonává ráda, neboť vidí, jak jsou její zákazníci spokojeni s jejími službami. Dveře se u ní netrhnou, střední manažeři stojí fronty, její práce dělá z její firmy jednu z nejvyhledávanějších účetnických společností v této zemi. Samozřejmě občas se objeví nějaké ty opletačky se zákonem, do účetnictví státních organizací se taky moc nehrne, sama říká „nejsem přece prodejná “. Ale mají na ni ťafku, a k tomu je potřeba občas tu a tam podmáznout toho a toho, aby se ty věci nedostaly do soudního řízení. Byla to vždy velmi vytížená a tak není divu, že se jí nedostává příliš času na mě, a tak mi jen přes sekretářku vzkázala, ať jím dost ovoce, pravidelně se myji a skočím si do drogerie pro depilační vosk.

Jsem poslušná dívka, taky uznávám, že matka je ženou už tak dvakrát tak dlouho jako já, prostě na tu její sekretářku v lecčems dám, a tak jsem hned zavolala svému dealerovi. Ten mě seřval, abych do telefonu nezmiňovala vosk, protože ho odposlouchává Národní Kontrolní Úřad, proto tam taky dal ňáký zkrášlovací sračky vitamíny místo heroinu. Když se mi konečně podařilo mu vysvětlit, o problém jak velké závažnosti se jedná, trošku roztál a sdělil mi, že ten typ vosku, co potřebuju, si můžu koupit třeba v Rossmannu. No, to úplně nevím, začala jsem se vytáčet, do Rossmanna moc nechodím, a tak mě můj dealer musel uklidnit, že tam chodí všichni, jen to moc nepřiznávají. Navíc mi poslední objednávku trávy zabalil do časopisu Glamour, takže aspoň využiju kupóny. Sama uvidím, že je to úplně v pohodě.

A tak jsem se vydala do Rossmanna, pod svetrem jsem žmoulala Glamour, kapuci staženou přes hlavu, sluneční brýle na očích, hlavně ať mě nikdo nepozná. Co by si asi pomysleli kámoši, když by zjistili, že chodím na taková místa? Moje obavy jen prohloubilo zjištění, že v Rossmannu jsou zrovna Dny Glamouru a slídí po něm mnoho všelijakých existencí. Za regálem se zubními pastami dvě puberťačky vyškrábaly z krabičky oční stíny Essence, aby si pak matroš za pomocí jedné z věrnostních kartiček úhledně urovnaly do lajny a vyšňuply ho přes smotaný reklamní leták do svých vypálených nosních dírek. O kus dál skupinka předškoláků žvýkala kuličky do koupele a paním učitelkám z koutků ústy nedbale visely dýmající kartáčky od řasenek. Uprostřed krámu se shromáždila skupinka popíjející micelární vodu a pozorující zápas dvou starších dam, které se do sebe zaklesly zubními protézami.

Ty nejdrsnější typy se soustředily do zadní časti obchodu. Tam už se nic nepředstíralo, třásly se tam mezi stříkačkami a ampulemi plnými Bourjois CC krému, v zcela odevzdaném stavu. Z jejich dechu byl cítit Chanel, jejich rty byly vysušené Estée Lauder tvářenkou, kterou si zuřivě vetřely do dásní. Když jsem mezi ně vešla, jedna opotřebovaná účetní se nazdvihla na loktech a zvrátila koupelovou bombu Lush, ta se rozletěla po obchodě a zanechala po sobě hlenovitou stopu a příšerný ylang-ylang zápach všude kolem. Tady, mezi maniakálnimi ženštinami jedoucími v krémech, jsem konečně našla svůj vosk, který obrázkem na krabičce jasně signalizoval, že jedná o radioaktivní materiál, se kterým se dají vyřešit všechny problémy světa. Se svojí kořistí jsem se vydala ke kase, a i když mě cestou málem dostal gang hydratačních pleťových masek, nakonec jsem se za pomoci kupónů vysvobodila a slavnostně si slíbila, že do této prokleté zóny se vydám už jen v posledním tažení.

Doma jsem si rychle dala jointa na uklidnění a zavřela se do koupelny, abych odzkoušela tu slavnou depilaci. Nejsem v tom moc zběhlá, takže se mi vosk párkrát slepil ještě před aplikací na nohu a až třetí pruh se mi podařilo pořádně přiložit. Radši jsem se ani neodvážila rozsvítit, aby mě spolubydlící nepřistihla, v tmavé koupelně svítila jen bledá namodralá záře mé holé levé nohy. Když jsem prudkým pohybem, přesně podle návodu, odtrhla papírový pruh, s ním celý i celý kus kůže a prýštící krev zabarvila koupelnu do ruda. Samozřejmě to dost bolelo, a kromě bolesti jsem cítila i takové zneklidňující brnění. Odtrhla jsem druhý pruh, a pak třetí, a každým škubnutím se blížila víc a víc ke katarzi. Věděla jsem, že by stačilo být ještě o malinko špinavější, a už bych se nikdy o to, jestli mám nebo nemám oholené nohy, nemusela starat.

Netušila jsem ale, jak moc je depilace návyková. Když jsem ležela v kaluži krve na podlaze koupelny, cítila jsem namodralé brnění a vůni vosku. Ještě troška mi už neuškodí, pomyslela jsem si, a přiložila jsem si další pás, tentokrát do podpaždí. I odtud jsem si strhla kůži. Bolest znovu vše přehlušila, ale netrvalo to dlouho, a jakmile jsem se vzpamatovala, namazala jsem si i podbřišek a znovu trhla. Podařilo se mi odtrhnout celý klikatý kus kůže naráz, a byla jsem tak šťastná a bezstarostná jako nikdy. V deliriu jsem si strhávala kůži, kousíček po kousku, a do krví a tělesnými moky potřísněného břicha jsem si vmasírovávala tvářenku odstínu „Velvet Matte Heroin“ z podzimní kolekce M.A.C a korektor od Maybelline, abych následně ztratila vědomí.

Když jsem se v koupelně plné krve zase probrala, dovlekla jsem s k zrcadlu. Nemohla jsem věřit tomu, co jsem spatřila, musela jsem se nadýchat výparů vosku a depilačních pryskyřic, a teď z toho mám vidiny, jinak to není možné. Ale zrcadlo nelže a dál z něj na mě civěla prázdným pohledem účetní , hryzala se do vyschlých úzkých rtů účetní, natahovala hloupý účetnický krk účetní. Ukázalo se, že pod spořádaným exteriérem mladé alkoholičky jsem až do morku kostí vlastně účetní. Takhle jsem nemohla vyjít na ulici. Zavolala jsem matce, která přece jen byla účetní už dávno přede mnou.

Její rada byla velmi prostá.

A tak teď i já pracuji v účetní kanceláři, kde předávám své umění daňových úniků vystresovaným otcům od rodin, středním manažerům, a sem tam i nějakým politikům. Není to snadná práce, ale člověk jí rychle přivykne a něco mu z ní i kápne. Náš vedoucí oddělení není špatný chlap, bije nás jen občas, a i tak to nemyslí zle, ostatně okrádá nás jen trochu. Už mi chybí jen to, abych se zapsala na ekonomku na obor mezinárodní účetní a až studium dokončím, nechala se naverbovat k velkým hráčům jako jsou KPMG nebo Deloitte, možná přímo k nějakým ropným magnátům, prodejcům zbraní, nebo do fintech startupu. Jo mezinárodní obchod, tam to jede! Budu mít hezký život.

Přel. Lenka Kubelová

Kiedy w barze powiedzieli, że powinnam coś ze sobą zrobić, bo mają już dość ciągłego zamiatania moich kłaków, zaczęłam porządnie zastanawiać się nad swoim życiem. Już wcześniej współlokatorka wspominała, że irytują ją moje włosy z nóg zalegające w wannie, ale wyszłam z założenia, że najwyżej się wyprowadzi, zaś o ulubioną knajpę znacznie trudniej niż o kompana do płacenia czynszu. Postanowiłam więc natychmiast podjąć odpowiednie kroki.

Zadzwoniłam o poradę do mamy, ale nie mogła podejść do telefonu, jak powiedziała sekretarka, była właśnie z klientem. Tak w ogóle, moja mama pracuje w biurze księgowym, gdzie przykładnym mężom i ojcom w kryzysie wieku średniego daje lekcje z oszustw podatkowych. To obciążająca robota, ale mama ją kocha, widząc, ile przyjemności dostarczają delikwentom jej usługi. Swoim oddaniem uczyniła z firmy najpopularniejsze biuro rachunkowe w kraju, miejscy urzędnicy średniego szczebla ciągle mijają się tam w drzwiach. Wiadomo, mama czasem ociera się o granice prawa, dlatego też nigdy nie bierze zleceń od instytucji państwowych, jak mawia: „kurwą to ja nie jestem”. Nie raz się o to burzyli, ale zawsze wystarczyła jakaś drobna, bezinteresowna przysługa, żeby nadać poślizg tej czy innej sprawie i nie trafić przed sąd. Mama zawsze miała ręce pełne roboty, trudno więc się dziwić, że nie starczało jej czasu dla mnie, jednak przekazała mi przez sekretarkę, żebym jadła dużo owoców, myła się porządnie i natychmiast smarowała do drogerii po żywicę.

Jestem córką, która zawsze dotrzymuje słowa, a że moja mama jest kobietą dwukrotnie dłużej niż ja, ufałam jej w takich kwestiach i od razu zadzwoniłam do mojego dilera. Ten wsiadł na mnie z pyskiem, że żywica to nie sprawa na telefon, czy nie wiem, że Krajowy Urząd Bezpieczeństwa Łańcucha Żywnościowego ma go na podsłuchu, odkąd jednemu z jego pracowników zamiast heroiny sprzedał suplement diety dla urody. Kiedy wreszcie wyjaśniłam powagę sytuacji, spuścił nieco z tonu i powiedział, że żywicę, której potrzebuję, dostanę choćby w Rossmannie. No nie wiem, opierałam się, raczej nie robiłam tam zakupów, ale diler zapewnił mnie, że wszyscy tam chodzą, tylko się nie przyznają. Zresztą ostatnio działkę trawki zapakował mi przez przypadek do magazynu „Glamour”, mogę więc skorzystać z zamieszczonych tam kuponów. Zobaczę, może to rzeczywiście nie jest kiepski pomysł.

Poszłam więc do tego Rossmanna, numer „Glamour” chowając pod bluzę. Żeby nikt mnie nie rozpoznał, naciągnęłam kaptur na głowę i założyłam okulary przeciwsłoneczne. Co o mnie pomyślą znajomi, jeśli wyjdzie na jaw, że bywam w takich miejscach? Jeszcze większy niepokój poczułam, kiedy się okazało, że trafiłam akurat w sam środek Dni z „Glamour” i cały Rossmann roił się od podejrzanych typów. Za regałem z pastami do zębów dwie nastolatki wydłubywały z kasetki cień do powiek marki Essence, później jedna z nich wyjęła kartę stałego klienta i podzieliła nią proszek na równe kreski, po czym zwiniętymi ulotkami wciągnęły to wydepilowanymi nosami. Nieco dalej cała grupa przedszkolaków żuła kapsułki do prania, a z ust ich opiekunek niechlujnie zwisały kopcące się tusze do rzęs. Głębiej w sklepie zebrał się mniejszy tłum osób w najlepsze sączących płyn micelarny i oglądających zapasy staruszek, przyklejonych do siebie preparatem mocującym do protez.

Lecz prawdziwie twardzi zawodnicy zgromadzili się przy tylnych regałach. Ci to już nie dbali o żadne pozory, do nieprzytomności tarzali się wśród ampułek i strzykawek wypełnionych kremem cc od Borjouis. Ich oddech zalatywał perfumami Chanel, a usta mieli spierzchnięte od wcieranego w dziąsła pudru Estée Lauder. Kiedy przechodziłam obok, jakaś księgowa w szczególnie kiepskim stanie akurat wsparła się na łokciach i wyrzygała bombę do kąpieli Lush, która potoczyła się przez cały sklep, zostawiając za sobą strużynę o obrzydliwym zapachu ylang-ylang. I tu, wśród ściętych z nóg maniaków drogeryjnych znalazłam wreszcie moją żywicę. Niebieska poświata jej opakowania nawet w półmroku kusiła obietnicą, że zawarte w środku materiały radioaktywne rozwiążą w całości mój problem. Ruszyłam z łupem do kasy, jedynie po drodze niemal padłam ofiarą bandy złoczyńców ukrywających swe prawdziwe oblicza pod maseczkami nawilżającymi, ale ostatecznie zdołałam się uwolnić, w czym pomogły mi kupony. Obiecałam sobie wtedy, że już tylko w ostateczności zapuszczę się znowu w takie zdeprawowane środowisko.

Żeby opanować nerwy, po powrocie do domu zjarałam szybko jednego jointa, a później zamknęłam się w łazience, by wypróbować żywicę. Nie miałam w tym wprawy, więc dość nieporadnie rozdzieliłam od siebie pierwsze listki i dopiero za trzecim razem udało mi się porządnie przykleić plaster. Bałam się nawet zaświecić lampę, nie chciałam, by współlokatorka domyśliła się, co wyprawiam, za źródło słabego światła służyło mi jedynie matowoniebieskie lśnienie na lewej nodze. Kiedy gwałtownym ruchem, jak było napisane na opakowaniu, zerwałam plaster, na całej jego długości pękła mi skóra, a tryskająca krew zbryzgała wszystko w łazience. Zabolało, oczywiście, ale prócz bólu poczułam jeszcze dziwne wibracje, które nie dawały mi spokoju. Nałożyłam i zerwałam jeszcze jeden plaster, później kolejny, będąc coraz bliżej osiągnięcia katharzis. Wiedziałam, że wystarczy niewielkie poświęcenie, a już nigdy nie będę musiała przejmować się owłosionymi nogami.

Skąd jednak mogłam przypuszczać, że depilowanie żywicą będzie takie uzależniające. Siedziałam na podłodze całkiem zamroczona od utraty krwi, docierało do mnie jedynie niebieskie, migotliwe światło i zapach żywicy. Nie zaszkodzi jeszcze trochę, pomyślałam i plastry przykleiłam pod pachy, również zrywając je ze skórą. Z bólu zapomniałam o bożym świecie, ale nie trwało to długo, kiedy doszłam do siebie, paskiem do depilacji potraktowałam także wzgórek łonowy. Odpadł stamtąd cały pofałdowany płat skóry, a ja nigdy nie czułam się taka rozanielona jak wówczas. W amoku obdzierałam się ze skóry, usuwałam jej każdy najmniejszy strzęp, zaś w ociekające krwią i płynem tkankowym ciało wcierałam pochodzącą z jesiennej kolekcji kosmetyków MAC szminkę o odcieniu Velvet Matte Heroine oraz korektor Maybelline. A później urwał mi się film.

Kiedy wreszcie oprzytomniałam w ociekającej krwią łazience, wstałam i z trudem dowlokłam się do lustra. I nie mogłam uwierzyć w to, co w nim ujrzałam. No jasne, pomyślałam, musiałam nawdychać się oparów z żywicy i nadal mam halucynacje, nie może być inaczej. Ale moje odbicie nie kłamało, uporczywie wlepiało we mnie oczy typowej księgowej, zagryzało wyschnięte na wiór usta typowej księgowej, kręciło grubą szyją typowej księgowej. Okazało się, że w głębi duszy, pod płaszczykiem przyzwoitej alkoholiczki byłam najzwyklejszą księgową. I jak tu miałam wyjść na ulicę, pokazać się ludziom. Zadzwoniłam do mamy, w końcu siedzi w księgowości już parę ładnych lat.

Jej wskazówka była całkiem oczywista.

Przyjęłam się do pracy w biurze rachunkowym, gdzie wypalonych zawodowo i znudzonych życiem osobistym mężczyzn, urzędników średniego szczebla, a czasem i polityków uczę trudnej sztuki oszustw podatkowych. Nie jest łatwo, ale idzie się przyzwyczaić, no i jest z tego niezły hajs. Kierownik działu nie jest najgorszy, tylko czasem nas bije, ale nie chce dla nas źle, no i nie bierze wcale dużej prowizji. Mnie wystarcza akurat, żeby zapisać się na studia ekonomiczne, na specjalizację z audytu międzynarodowego. A kiedy już zdobędę dyplom, pójdę do KPMG albo Deloitte kokietować prawdziwie grube ryby, na przykład szejków naftowych, handlarzy bronią i startupowców z działki FinTech. Gospodarka międzynarodowa, tam jest prawdziwy biznes! Moje życie będzie piękne.

Przełożył Daniel Warmuz