— Emlékeztek Bobra? – kérdezte Pasát és Ruchant, majd az idősebbekhez fordult ugyanezzel, tudomást sem véve a fiatalkorú népségről.
— Bobra? Simáááán! Az aztán kurva keményen nyomta! — derült föl már a következő sör fölött Pasa.
— Az az amerikai? — kérdezték kíváncsian a fiatalok.
— Az talán akkor volt, amikor kiestünk a háromba, nem? Akkor se úsztunk a pénzben… — tette hozzá Ruchan, hogy aztán megadja a szót Docensnek, aki belefeledkezett a sztorizgatásba.
— Pontosan! Vagy kétezerkettő, vagy három, nem emlékszem már, basszameg… Pár sráccal kimentünk az edzésre, tudjátok, ahogy a szezon előtt szoktuk, hogy lássuk az új pofákat, hogy megnézzük, az ifik közül nem hoztak-e föl valakit a felnőtt kerethez… Emlékszem, hogy az öreg Tréneirót fölhívták. Arról volt szó, hogy a Wisła megegyezett valami menedzserekkel arról, hogy kipróbálnak egy amerikai gyereket. Hogy milyen ígéretes, hogy ilyen meg olyan lengyel gyökerei vannak, hogy föltalálja magát… A Reymont utcában[1] meg valaki nagyon elbaszott valamit, azt hitték, hogy az a Hejduk jön, tudjátok, az amerikai válogatott, hallották, hogy szabadon igazolható, nem kell majd a csávóért fizetni, semmi kockázat — mert ha nem válik be, akkor is kapnak érte valamicske pénzt, szóval tiszta főnyeremény. Csak éppen elbaszták a nevét, és a Hejduk helyett egy Brájen Cholewát hívtak meg. Az meg igazából semmilyen rendes csapatban nem játszott, csak valami egyetemi ligában villogott. A Wisłánál levágták, hogy keveredés volt, és hogy a gyereket valahogy finoman le kéne pattintani. Szerencsére az ottani mester, meg a miénk, aki akkor volt, jól ismerték egymást, tudjátok, ugyanaz az évjárat, ugyanaz a stílus, együtt nyomták azokon a flancos táncesteken, Chicago Bulls baseballsapkát hordtak, szerették a drága öltönyöket meg a kifényezett lakkcipőket… Sok közös volt bennük… Na szóval amaz fölhívja a miénket, és azt mondja: „Öregem, van itt egy gyerek Amerikából, nálunk nem nagyon fog játszani, de elég ígéretes. Ha gondolod, vegyétek a szárnyaitok alá, eljátszogat nálatok a harmadosztályban, mi figyeljük egy évig, aztán ha fejlődik, megszokja, hogy a pálya nálunk olyan, mint a szántóföld, és belejön a lengyel ligás darálásba, akkor kivásároljuk valami ésszerű áron, mit szólsz?”.
A miénk tűzbe jött, kellett nekünk egy szélső, a fazon állítólag gyors volt, mint a villám, és az a hír járta, hogy játszani is tudott, szóval Tréneiro rohan is a klubházba kérni a föntiek engedélyét. Aznap meg épp talán Marian-nap volt, vagy Józef, vagy Stanisław, úgyhogy mindenki be volt állva az elnöktől a takarítónőig, mert az a bizonyos Maniek, Józek vagy Stasiek már reggeltől kínálgatta a vodkát. Így hát Tréneiro odajött hozzánk — srácok, ez és ez a helyzet, van-e valami kocsitok, beszél-e valaki angolul, ki kéne menni a reptérre, megyünk együtt, lecsaphatunk egy focistára, akit a Wisła is nézeget magának. Amerikai! — mondta, mi meg megállapítottuk, hogy amcsi még nem volt nálunk, volt már egy-két bokszos, ruszkik, grúzból egy egész csorda, volt pár délszláv is, de amcsi még nem. Na ugrás a verdámba, berakjuk Tréneirót, és irány Balice. Fölírtuk egy lapra, hogy Brájen Cholewa, aztán egyszer csak kijön egy ilyen piperkőc. Töpszli, mint egy kisbaba pöcse, talán egy hatvan ha megvolt, hawaii ing, széles amerikai vigyor a pofáján, hosszú szőke haj, mint valami kurva kisangyal… Egy kerub, bazmeg! „Brájen Koleua vagyok” — mondja. Agyalunk — ez meg mi, bazmeg, mit sóztak ránk, focistát vagy szörföst? Leesett az állunk, Flakon meg visít, hogy már megint valami hulladékot hozunk el a Reymont utcából. Az meg kezet nyújt, ránk vigyorog, és azt mondja, hogy jött hozzánk játszani. Tréneiro meg, hogy rendben, üdvözöljük, még talán azt is kipasszírozta magából, hogy velkám, pedig angolul egy kukkot se, na de először, fiacskám, meg kell nézzünk. Lehet, hogy neki is kétségei támadtak. Elmegyünk a klubhoz, ott az épületben már hatalmas buli, a tisztaságügyi menedzserkék visítoznak, az öltönyösök a vezetőségből meg a seggüket csipkedik és valami ruszki nótát énekelnek. Cholewa mondja, hogy már menne aludni, de nagyon izgatott, az ügynöke mesélt neki a mi hatalmas klubunkról és a becsvágyó céljainkról, és hogy holnap jön edzésre. Tréneiro megvakarta azt a pár szál haját, ami még megmaradt a kobakján, és kérdezi, mit csinálunk. Gyűjtést tartottunk, a részeg titkárnőtől szereztünk pár százast — aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Összeszedjük a srácot és visszük a Felix hotelba, ami régen munkásszálló volt, de mostanra becsvágyó lett, meg háromcsillagos. Ott meg egy gumicsizmás[2] a recepciós, úgyhogy az ár felét elengedte nekünk, beraktuk a fiút egy éjszakára, mert csak ennyire volt zsénk. Másnap megyünk át a Központi téren, az meg mondja, hogy olvasgatott Krakkóról, ez-e az a híres főtér. „Az, haver, a Főtér” — mondom neki. „Gyönyörű ez a ti Főteretek” — mondja, én meg erre, hogy bizony-bizony gyönyörű, és így, a Centráltól beindulva odaérünk a klubhoz. Uraim, hogy az meg mit művelt azon az edzésen! Kettő helyett hajtott, tényleg villámgyors volt, kicsit hiányzott nála az összjáték és nem volt túl hatékony, de technikában, gyorsaságban — enbéegy! Mégiscsak volt egy kis eszük ott a Wisłánál — leküldik a nyomorékot a harmadosztályba, de azért nem mondanak le róla teljesen, mert ki tudja, hátha mégis gyöngyszemet találnak? Hát mi meg, mondom nektek, száz kurva kibaszott százalékig biztosak voltunk benne, hogy bizony gyöngyszemre akadtunk. Mondjuk neki: „Brájen, öreg, nem vagy béna, mennyit kérsz?”. Na, erre ő azt, hogy fedelet a feje fölé, ezer dollárt havonta, és rendben lesz. Hogy nem kér sokat, mert ez az első profi szerződése, hogy azért jött ide, hogy megmutassa magát Európában. Tréneiro szalad a klubhoz, a vezetőségben meg egyetemes a másnaposság, minden nyakkendős ellene van! Éppen kiestünk, a költségvetés lyukas, vannak tehetséges ifistáink, nem telik rá, és különben is, mi az, hogy a tudtunk nélkül megy minden?! Treneiro kér, könyörög, de az öltönyösök annál inkább befeszülnek! Erre mi Flakonnal fölhúztuk magunkat ezeken a kibaszott kövér disznókon, hogy ezek a paraziták jól megszedték magukat a klubon, lakást vettek, autót vásárolgattak, szóval nem szarakodtunk, jól nekik mentünk. Azok meg ajtót mutatnak — ha annyira akarjátok az amcsit, fizessétek ti. Köszönjük, viszontlátásra, arra van a kijárat. „Brájen — mondjuk — a klubban ez meg ez van, lehet ezer, de zloty, nagyot nem buksz rajta, lakás is lesz — lakhatsz Flakonnál a szobában, van egy meghitt kis lakása, kicsi, de a légkör otthonos, plusz az ebéd grátisz, piálni is elmegyünk néha, különben is — gyere, megmutatjuk a kocsmákat!”. Muszáj volt elkezdeni a kocsmázást, mert Brájen összetört, mondta, hogy ezt nem így képzelte, hogy egyáltalán nem kér sokat, de ez a fizetés már tényleg gyalázat, rablás fényes nappal… Kocsmatúrát csináltunk a gyerekkel, Hádész, Vízesés, Ideál, Paradájz, Andzselo Pizzéria, aztán megint a Hádész, pia, játékgépek, csajok, aztán megint a pia… A srác bekattant. Másnap fölkelt azon az ocsmány lepratelepen Flakonnál, és azt mondja: „Srácok, maradok nálatok! Ez a Krakkó őrült egy hely, haver! Báj dö véj — hogy hívták azt a szőkét abban a pálmafás klubban?”.
